Mindennapok terhe

Unottan doboltam az ujjaimmal a hűvös fémkorláton, míg szerda délután a pszichológusra vártam. Megszokott programom volt, hogy hetente kétszer iskola után itt töltöm el az időm. Őszintén szólva nagyon utáltam ide járni. Sosem volt rendes buszom, ezért mindig komoran járkáltam fel-alá az épületben, elütve azt a fölös fél órát. Az orvosom a belváros egy eldugott kis sarkában rendelt, ami egykoron plázának épült, de az emberek valahogy mégsem vették birtokokba. Az üres kirakatok és a kiadó irodák valahogy még inkább elrontották a már amúgy is borzalmas kedvem. Egyszerűen csak otthon akartam lenni a szobámban, egymás után olvasni ki a könyveket, sírni egész nap és tépni a hajam. Semmi értelmét nem láttam felkelni reggel, hiszen minden egyes nap egyformán kibírhatatlan volt. Egy ideje már óránként rám jött egy-egy rosszullét, úgyhogy a suli nagy részét valamelyik mosdóban töltöttem a földön, összekuporodva és hisztérikusan bőgve.
Az ajtó kinyílt, és egy kisírt szemű nő lépett ki rajta, mögötte az orvosommal. Halkan felsóhajtottam, mert utáltam a gondolatot, hogy egy óra múlva valószínűleg én is így fogok kinézni. Ilyenkor egy kicsit meginogtam abban a tervemben, hogy egy év múlva pszichológiát jelölök be az egyetemen. Igaz, mindenki le akart róla beszélni, mert elég ironikus, hogy egy lelki beteg ember tanácsokat akar okozni ugyan ilyen személyeknek. Ettől függetlenül valahogy mindenképp szeretnék a jövőben segíteni azokon, akik szintén pánikbetegséggel küzdenek.
Két órával később már az apró szobámban feküdtem az ágyamon, és a 10. szülinapomra kapott macimat szorongattam. Hiába lettem már nagykorú, nem tudok a kedvenc plüssöm nélkül aludni. Mostanában már csak ez az egyetlen biztos pont az életemben. Minden mást elvesztettem. Bár egyáltalán nem vagyok vallásos, könyörögtem Istennek, hogy adjon egy kis boldogságot az életembe. Vagy legalább magabiztosságot. Világ életemben gyűlöltem a testem, amihez az is hozzájárult, hogy alacsony, vékony, szemüveges kislányként állandóan a szivatások célpontja voltam. Máig csupán egyetlen dolog változott: már nem vagyok vékony. Az evési szokásaim a hangulatommal folyamatosan változtak. Volt, hogy annyira telezabáltam magam, hogy egész nap a wc csészét ölelgettem, valamikor pedig egy hónapig alig ettem és fogytam egy csomót. Az arcom a betegségemre kapott gyógyszereimtől valami brutális tüneteket produkált, a hajam pedig szinte csomókban hullott. Hát valljuk be, nem én voltam a pasik álomnője. A külsőm volt a legutolsó, amivel depressziósan törődtem, bár ettől függetlenül hisztérikusan akartam magam mellé valakit, hogy felváltsa a macim helyét. Nem normális, hogy ennyire antiszociális lettem, de képtelen vagyok élőben ismerkedni. Ha valaki megtetszik, vagy nem tudok vele értelmesen beszélgetni, vagy én vagyok annyira brutálisan ronda, hogy a kiszemeltem fejvesztve elrohan. A társkeresőkben pedig megingott a bizalmam. Oké, nem azok tehetnek róla, hogy egy seggfejt fogtam ki magamnak, de nem állt szándékomban újra lesüllyedni az otthon ülő, klimaxos, trampli nőkhöz, akik általában itt fognak maguknak új pénztárcát.

Kávészünet - Üllői úti fák (Kosztolányi Dezső)

Remény

 

Hangos csattanással vágódott be mögöttem a bejárati ajtó. Dühösen futottam a házunktól nem messze elterülő erdő felé, barna hajam őrült táncot járt a szélben. Fél füllel még hallottam, hogy valaki utánam kiált, de nem foglalkoztam vele. Makacsul rohantam a sötét fák védő erdejébe. Kiálló gyökerek nehezítették meg utamat, és a tüskés bokrok ágai minduntalan belekapaszkodtak a ruhámba.Eleredtek a könnyeim, ahogy próbáltam kiszabadítani magamat a göcsörtös gallyak közül. Tíz percnyi huza-vona után végre sikerült kijutnom a bokrok folytó szorításából, és újra az erdő közepe felé vettem az irányt. A nagy rohanás közepette kissé kitisztult a fejem, és már rájöttem, hogy talán nem a menekülés volt a legjobb megoldás. Lelassítottam hát, és egy fa tövébe rogytam le, ahol a puha moha jó ülőhelyet biztosított. A fa törzsének vetettem a hátam, és felnéztem a tiszta, kék égre.

14 éves korom ellenére elég nyurga és felnőttes voltam. Ez a jellememen viszont nem nagyon mutatkozott meg. Mindig is makacs voltam, sosem szerettem, ha nem nekem volt igazam. Ebből kifolyólag gyakran kerültem vitába anyukámmal, aki apa halála óta egyedül nevel engem. Igaz, mindig valami apróság miatt kaptunk hajba, de nekem minden egyes vitánk csak olaj volt a tűzre. El akartam menni otthonról, valahova messze, ahol senki sem üti bele az orrát a dolgaimba. Anya már többször el akart küldeni orvoshoz a szerinte kiállhatatlan viselkedésem miatt, de én nem voltam hajlandó elmenni. Nekem nincsen semmiféle bajom! Most is ezen veszekedtünk. Ezen a napon viszont elszakadt a cérna. Nem bírtam már tovább, hogy folyton a viselkedésemen lovagol. Elrohantam..... ki a házból.

Újra az eget bámultam, melyen bárányfelhők úszkáltak nyugodtan, mintha mi sem történt volna. Sóhajtva a hideg fatörzsnek támasztottam a tarkómat.

Kissé elbóbiskolhattam, ugyanis mikor kinyitottam a szemem, szúrós füstszag csapta meg az orromat. Körülöttem minden homályba burkolózott.Felpattantam a földről, és kétségbeesetten néztem körül, de nem tudtam tájékozódni. Mindent elborított a könyörtelenül hömpölygő füst. A szemeim égni kezdtek, a torkomban keserű ízt éreztem. Köhögve próbáltam tapogatózni, és elindultam. Sajnos rossz irányba.Végtelen szürkeség terített be mindent. Az ember aligha maradhat sokáig életben ilyen helyzetben. Nehezen bírtam csak nyitva tartani a szemeim, de azt azért még láttam, hogy előttem egy nagy épület lángokban áll. Egy régi malom volt az. A tűz pattogása fenyegetően törte meg az erdő csendjét, a tiszta égbolt feketére színeződött. Foggalmam sem volt, hogy merre meneküljek. csak álltam ott, földbe gyökerezett lábakkal. A füst egyre folytóbb lett, én pedig nem bírtam már tovább. A világ elsötétedett, és talán már sosem látom többé. Ájultan terültem el a földön.

A malom szerkezete sem bírta már tovább, ferde falain enyhe remegés futott végig, majd faszerkezete megadta magát a romboló lángnyelveknek, és ropogva rogyott össze. A füsttel por, és apró faforgácsok keveredtek. Apró kavicsok és törmelékdarabok csapódtak a közelben növő fák törzseinek, majd az ütközéstől röppályájukat megváltoztatva szóródtak szét az erdei talajon.

Tompa szirénázást és beszédet hallottam. Sosem gondoltam volna, hogy ilyen hangos a halál. Aztán újra elhalt minden hang.

Valaki elkezdett pofozgatni, én pedig méltatlankodva nyitottam ki a szemeimet.

Szent Péter ilyen goromba lenne?

Engedtem a nem épp kellemes ébresztésnek, és kinyitottam a szemeimet. Nem a nagy fehérséget láttam meg, mint azt előbb gondoltam. Egy kórházi ágyon feküdtem, anyukám pedig boldogan ölelt magához. Meglepődve öleltem vissza, és a történteken gondolkodtam.

Mégse haltam meg...Megmenekültem!

Soha nem látott gyorsasággal bújtam anyukámhoz. Néztem könnyáztatta arcát, ettől bűntudat vette hatalomba a lelkemet.

Ezt a csodálatos teremtést akartam én megbántani valaha? Neki akartam fájdalmat okozni? Mostantól minden meg fog változni.

Most már az én arcomon is könnycseppek gördültek le. Kiszáradt szájjal szólaltam meg:

-Szeretlek!

Egy hónap múlva újra az erdőt jártam. Most viszont már nem dühösen, hanem a napsütéstől vidáman. A tűznek még mindig látható nyomai voltak, elszenesedett fatdarabok, és kiégett fű terített be mindent. A volt malom helyére értem, és csodálkozva néztem azt, amit a helyén találtam. Egy gyönyörű babarózsa nyújtogatta a nap felé rózsaszín virágokba borult ágait. levelei zöldelltek, erős kontrasztot alkotva a körülötte elszenesedett növényekkel. Megérintettem a kis növényt, és melegség öntötte el a lelkemet.

A rossz után mindig jó jön. Ez egy új kezdet.

Porszemek táncolnak a napfényben,

De én csak állok és némán bámulom,

Hiszen te jársz az elmémben.

Kezdetek...

Kétségbeesetten szorítottam magamhoz a párnám, mintha az bármit is segíthetne. Lassan már nem kaptam levegőt a sírástól, fulladozni kezdtem. Lerúgtam az ágyamról az összes könyvemet, amik pár perce még érdekeltek, majd magamra húztam a takarót. Az ajtóm felől hallatszódó dübörgés nem akart elhalkulni, inkább csak erősödött. Mi van, ha sikerül betörniük? Nem mehetek el, ez nem lehet az én végzetem! Fel akarok ébredni ebből a borzalmas álomból. Titkon persze tudtam, hogy ezúttal nem álmodok. Nem ugorhatok ki megkönnyebbülten az ágyból, és mehetek megmosni az arcom hideg vízzel. Ez most a rideg, kegyetlen valóság.

-Isabelle, azonnal nyisd ki az ajtót, különben apád rángat ki onnan! - ordított anyám, miközben teljes testi erejével dörömbölt az ajtón. A sírás újra erőt vett rajtam, így amikor megpróbáltam felállni, forogni kezdett körülöttem a világ. Épp idejében kapaszkodtam meg az íróasztalom sarkában, különben lefejeltem volna a padlót. Ezúttal a szüleim tényleg komolyan gondolják. Az ajtó egy nagy reccsenés kíséretében kiszakadt a helyéről, apám pedig átlépve a romokon megragadta a karom.

-Engedj el, nem csináltam semmit! - kapálóztam, amennyire csak tudtam, és úgy szorongattam az asztalom, hogy a bőrömön átütött a csontjaim fehérsége. Nem tehetik meg velem! Ki akart egyáltalán angyal lenni? Mi olyan különleges bennem? Sosem voltam harcos típus, hogy tudnék hát megvédeni bárkit is? Könyörgöm, legyél álom!

-Elegünk van a folytonos hazugságaidból és a kis pitiáner játékaidból! Egymás után csábítgatod a felnőtt férfiakat az ágyba! Ne tégy úgy, mintha nem tudnál semmit. Pontosan úgy viselkedsz, mint az őrült nagyanyád. Nem fogom megvárni, hogy be kelljen adnom téged egy elmegyógyintézetbe. Világ életedben csak szégyent hozták a családodra. Csodálkozol, hogy sosem akartunk mutatkozni veled? Éretlen és hebrencs lány vagy, akinek semmi sem szent! Pont te lennél angyal, akinek több pénisz járt a kezében, mint kilincs?! Tűnj a házunkból! - lökött kifelé anyám egy hatalmas pofon kíséretében. A meglepődöttségtől még a bőgést is abbahagytam. Hogy nevezheti a saját gyerekét ribancnak? Elismerem, hogy nem vagyok egy apáca, de eddig nagyjából 4 barátom volt, és csak egyel feküdtem le. Mindig igyekeztem a kedvükben járni, ezért is tanultam állandóan. Meg akartam mutatni nekik, hogy vagyok olyan értékes, mint a bátyám. A Yale orvosi vagy jogi kara volt az álmom. Volt... Merthogy ezek után már biztosan nem lesz. Mintha belecsöppentem volna a Hamupipőke egy bizarr változatába. De akkor hol a herceg? Az én történetemnek is boldog vége lesz, vagy az utcán végzem prostiként? Na nem, sosem tudnám árulni a testem. Akkor inkább a halál.

-Ne keress minket, mert nem vagyunk rád kíváncsiak! Mostantól végre azt csinálhatsz, amit akarsz. Viszlát, kicsi angyal! - taszajtottak ki a bejárati ajtón, és utánam dobták a táskám. Az ajtót olyan erővel csapták be, hogy a karácsonyi koszorú leesett róla, és begurult a lépcsőt körülvevő sövény közé. Nem tudom, hány percig néztem üveges tekintettel a házat. A szobám ablakában kihunyt a fény, és körülöttem minden elcsöndesedett. Néhány kutya ugatását ugyan hallani lehetett, de ember és autó már nem járt errefelé ilyen későn. Megborzongtam a téli hidegben, hiszen csak egy vékony melegítő volt rajtam, amiben otthon tanulni szoktam. A kertváros, ahol laktunk, szokatlanul kihaltnak tűnt, pedig fogadni mernék, hogy a szomszédok pletykára éhesen hallgatóznak. Mintha ördögöt festettem volna a falra, az egyik kertünkre néző ablakban egy egész családot véltem felismerni. A stílusomhoz nem méltóan a középső ujjammal jutalmaztam a kíváncsiságukat, mire azonnal eltűntek. Emberek, szánalmas... Vettem egy mély levegőt, mire párafelhő szállt ki a számon. Kiskoromban mindig eljátszottam, hogy cigizek. A barátnőimmel órákig el tudtunk lenni egy szál ropival. Mi lesz velem? Hová menjek? Egyáltalán érdemes bárhová is? Emily biztosan befogadna egy időre, ahogy Jake is. A történtek után viszont még annyira sem volt kedvem élni, mint azelőtt. Az életem 17 éve szívással és tűréssel telt. Ha visszagondolok, szinte nincsenek is boldog emlékeim. Akkor meg minek töröm magam? Semmi kedvem vigyázni egy idegenre, hogy neki tökéletes élete lehessen. Hol volt eddig az én őrangyalom?! Miért nem mentett meg soha, amikor szükségem lett volna rá? Marha jól esett volna a támogatás, amikor el voltam keseredve. Hát persze, én még a saját angyalomat sem érdekeltem. Hisz mi értelmem van? Semmi jót nem tettem a világért és Istenért. A naaaaagy világ teremtője is bekaphatja. Ez lenne a csodálatos Föld? Az emberek nap mint nap ölik egymást, a társadalom nagy része pedig éhezik és szomjazik. Ha létezik is, biztos vagyok benne, hogy seggfej. Én sosem hagynám, hogy ártatlanok szenvedjenek. Mit vétett a kisgyerek, akit megölnek? Talán azt, hogy megszületett? Én is ezt a hibát követtem el?

Miközben a gondolataim össze-vissza kalandoztak a fejemben, a lábam automatikusan New York felé vitt. A város fényei bevilágították az éjszakai eget, így a csillagok nem látszódhattak. Dühös lettem. Igazából mindenre. Az utca túloldalán a kukában turkáló hajléktalanra, az egyik kertben vadászó macskára, a földön heverő sörös dobozra, a fekete Volkswagen-re, ami egy ház kocsifelhajtóján állt. A Föld csak Isten szimulációs játéka, mint nekünk a Sims. Röhögve falaz körbe, vagy dob bele a medencébe és törli ki a létrát. Nem fogom szolgálni őt, soha.

Aztán a dühöm hirtelen átváltott boldogsággá. Nem emlékszem, hogy jutottam fel a Brooklynba vezető híd korlátjára, de kellemes érzés volt, ahogy a jeges szél összeborzolja a hajam. Taxik suhantak el a hátam mögött, de egyik sem állt meg. Miért is tennék? Nem jelentek nekik semmit. Csak egy újabb őrült vagyok, akiről majd a holnap reggeli újságban olvasnak, és neheztelően ingatják a fejüket a kávéjuk mellett. "Hogy tudott egy fiatal, egészséges lány ilyet tenni magával? Miért nem fordult inkább segítségért? Hol vannak ilyenkor a szülei és a barátai?". Nyomorékok, egész életemben segítségért kiáltoztam, de nem hallottátok meg. Ki akar most megállítani?

Az alattam kavargó sötét vizet bámultam, ami hívogatóan örvénylett. A kezeimmel elengedtem a híd egyik tartóoszlopát, és egy utolsó pillantást vetettem a városra. Sok ember pár száz méterre most, szexel, piál, tévézik vagy épp táncol.

-Hát ez az én utolsó táncom. - kiáltottam nevetve, majd ugrottam....

-Az újoncokat mindig megviseli a hír. - nevetett valaki a fülembe, mire kinyitottam a szemeim. Egy markáns női arcot pillantottam meg, akinek szemeit indokolatlanul napszemüveg takarta. A gyomrom kavarogni kezdett, de nem volt bennem semmi, amit kihányhattam volna. A kezeim nedves fűbe markoltak bele, amit nem tudtam hová tenni. Ez lenne a Mennyország vagy épp a Pokol? Kedvesebb fogadtatásra számítana az ember.
-Na nekem nincs erre időm. - mélyedt a karomba néhány köröm, és a nő felhúzott a földről. Mérgesen felszisszentem a fájdalomtól, de csak egy újabb gúnyos nevetést kaptam cserébe.

-Azt hiszed, ilyen könnyű véget vetni az életednek? Ha így volna, nem lennének őrangyalok, drágám. Nem szándékozom még egyszer kirángatni téged a folyóból, úgyhogy munkára. Velem ne akarj ujjat húzni, kislány. - ragadta meg az állam, hogy ránézzek. Ujjai hidegek és kemények voltak, amitől eszembe jutott, mennyire fázom. A ruhám teljesen átázott, a hajamból pedig hínárok lógtak ki. Tehát nem sikerült?
-Semmi köze hozzá, hogy mit teszek! - vetettem oda pökhendin, mire végigkarmolta az arcom. Kedves...

-Tűnj dolgozni, kis varangy! - ordította, majd köddé vált.

Könnyek

Az ujjaim mélyen beleszántanak a fűbe. Fel kéne állnom, hiszen egyre jobban esik az eső. Valamiért mégis megnyugtató, ahogy a víz végigfolyik a bőrömön. Szeretem a nyári záporokat. Az élet könnyei ezek az apró, hideg cseppek. Becsukom a szemem, és csak a hangokra figyelek. A távolból halk morajlás hallatszik, keveredve a leveleken koppanó esőcseppek ritmusával. A természet a legtökéletesebben megkomponált darabot szolgáltatja most nekem. Semmi sem bontja meg ezt a harmóniát, mert semminek sincs hatalma fölötte. Ez az utolsó dolog a világban, ami még az ember fölött áll. Egyszer egy hegymászó nyilatkozta, hogy azért választotta ezt az életet, mert a természet az egyetlen hely, ahol te vagy. Csak te. Egyedül kell megküzdened az erejével.

A morajlás most már egyre közelebbről hallható. A fejemet hirtelen megrohamozzák az emlékképek. Egy törött fémdarabot tartok a remegő kezemben. A tenyerem izzadt, az erek pedig kidagadnak a bőrömön. El vagyok keseredve és meg akarok halni, valami mégis visszatart. A tetteimmel sosem szándékoztam megbántani másokat. Magam elé képzeltem, ahogy a szüleim megpillantják a vérbe fagyott hullámat, ami elborzasztott. A penge mégis automatikusan végigcsúszott a bőrömön, véres vágásokat hagyva maga után. Mazochista lennék? A fájdalom legalább eltereli a figyelmem azokról a dolgokról, amik emésztenek. Sosem értettem, mivel érdemeltem ki ezt a szenvedést. Persze nem vagyok tökéletes, de mindig igyekeztem helyesen cselekedni. A miértekre azonban nem találtam választ.

Hiába volt csukva a szemem, egy villám bevilágította a látóteremet. Számolni kezdtem. Egy, kettő, három, négy... A dörgés belehasított az eső adta nyugalomba. A vihar már itt van.

Egy marék nyugtató volt ezúttal a kezemben. Nem sokkal több, mint amit amúgy is szednem kellett. Kirázott a hideg a látványtól. 18 évesen nem lenne szabad ennyi gyógyszert szednem. Mi lesz így velem öreg koromban? Bár nem akartam megöregedni. Egy nappal sem akartam tovább itt lenni. Nem bírom! Fel akarom adni, pedig eddig keményen harcoltam. De mi értelme volt, ha semmi sem változott? Vettem egy mély levegőt, majd bevettem az összeset és bebújtam az ágyamba. Pár hónapja olvastam a Veronika meg akar halni című könyvet. Állítólag nem fogok egyszerűen elaludni. Veronika is rosszul lett, mielőtt elsötétült volna előtte minden. Ő sem gondolta, hogy így fogja végezni az élete. Ahogyan én sem. Mindig gyengének tartottam azokat, akik megpróbáltak az öngyilkosságba menekülni. Igen, gyenge vagyok és buta.

Villámok cikáztak az égen, nappali világosságot vetve ezzel a környékre. Az esőcseppek szilánkokként csapódtak nekem, úgy éreztem, mintha felsértenék a bőrömet. Nem szeretem a fájdalmat, mégsem akartam elmenni innen. Még több emlék rajzolódott ki előttem, de nem igazán fókuszáltam rájuk. Helyette elvarázsolva néztem a viharban fürdő tájat. A dörgés fokozatosan halkulni kezdett, az eső sem esett már annyira. A lelkemre nyugalom telepedett, és évek óta először újból elmosolyodtam. Mintha elzártak volna a lelkemben egy csapot, ami eddig öntötte magából a negatívumot. Nevetni támadt kedvem. Ki kell nevetnem magamból a rossz emlékeket.

A felhők elvonultak, az ég pedig újra vakítóan kék lett. A madarak újra énekelni kezdtek, és az erdő zajai is fokozatosan visszakúsztak a természetbe. A hajamból és a ruhámból csöpögött a víz. Kiskoromban elhatároztam, hogy egyszer mindenképp meg akarok ázni, úgy igazán. Nem azért, mert lekésem a buszt, hanem mert én döntök így. Libabőrös lettem a hidegtől, mégis maradtam.

Egy kéz érintette meg a vállam, ami újból mosolyt csalt az arcomra. Nem éreztem magam még olyan könnyűnek, mint abban a pillanatban. Már nem fáztam. Épp ellenkezőleg, melegség járta át az egész testem. Nem tudtam abbahagyni a mosolygást.

Messze, a dombok fölött egy szivárvány íve kezdett kirajzolódni. Megfogtam a vállamon pihenő kezet, mire Ő leült mellém. A fejem a mellkasára hajtottam, de nem szóltam semmit. Nem volt szükségem szavakra. A természet elmondott helyettem mindent.