Kezdetek...

Kétségbeesetten szorítottam magamhoz a párnám, mintha az bármit is segíthetne. Lassan már nem kaptam levegőt a sírástól, fulladozni kezdtem. Lerúgtam az ágyamról az összes könyvemet, amik pár perce még érdekeltek, majd magamra húztam a takarót. Az ajtóm felől hallatszódó dübörgés nem akart elhalkulni, inkább csak erősödött. Mi van, ha sikerül betörniük? Nem mehetek el, ez nem lehet az én végzetem! Fel akarok ébredni ebből a borzalmas álomból. Titkon persze tudtam, hogy ezúttal nem álmodok. Nem ugorhatok ki megkönnyebbülten az ágyból, és mehetek megmosni az arcom hideg vízzel. Ez most a rideg, kegyetlen valóság.

-Isabelle, azonnal nyisd ki az ajtót, különben apád rángat ki onnan! - ordított anyám, miközben teljes testi erejével dörömbölt az ajtón. A sírás újra erőt vett rajtam, így amikor megpróbáltam felállni, forogni kezdett körülöttem a világ. Épp idejében kapaszkodtam meg az íróasztalom sarkában, különben lefejeltem volna a padlót. Ezúttal a szüleim tényleg komolyan gondolják. Az ajtó egy nagy reccsenés kíséretében kiszakadt a helyéről, apám pedig átlépve a romokon megragadta a karom.

-Engedj el, nem csináltam semmit! - kapálóztam, amennyire csak tudtam, és úgy szorongattam az asztalom, hogy a bőrömön átütött a csontjaim fehérsége. Nem tehetik meg velem! Ki akart egyáltalán angyal lenni? Mi olyan különleges bennem? Sosem voltam harcos típus, hogy tudnék hát megvédeni bárkit is? Könyörgöm, legyél álom!

-Elegünk van a folytonos hazugságaidból és a kis pitiáner játékaidból! Egymás után csábítgatod a felnőtt férfiakat az ágyba! Ne tégy úgy, mintha nem tudnál semmit. Pontosan úgy viselkedsz, mint az őrült nagyanyád. Nem fogom megvárni, hogy be kelljen adnom téged egy elmegyógyintézetbe. Világ életedben csak szégyent hozták a családodra. Csodálkozol, hogy sosem akartunk mutatkozni veled? Éretlen és hebrencs lány vagy, akinek semmi sem szent! Pont te lennél angyal, akinek több pénisz járt a kezében, mint kilincs?! Tűnj a házunkból! - lökött kifelé anyám egy hatalmas pofon kíséretében. A meglepődöttségtől még a bőgést is abbahagytam. Hogy nevezheti a saját gyerekét ribancnak? Elismerem, hogy nem vagyok egy apáca, de eddig nagyjából 4 barátom volt, és csak egyel feküdtem le. Mindig igyekeztem a kedvükben járni, ezért is tanultam állandóan. Meg akartam mutatni nekik, hogy vagyok olyan értékes, mint a bátyám. A Yale orvosi vagy jogi kara volt az álmom. Volt... Merthogy ezek után már biztosan nem lesz. Mintha belecsöppentem volna a Hamupipőke egy bizarr változatába. De akkor hol a herceg? Az én történetemnek is boldog vége lesz, vagy az utcán végzem prostiként? Na nem, sosem tudnám árulni a testem. Akkor inkább a halál.

-Ne keress minket, mert nem vagyunk rád kíváncsiak! Mostantól végre azt csinálhatsz, amit akarsz. Viszlát, kicsi angyal! - taszajtottak ki a bejárati ajtón, és utánam dobták a táskám. Az ajtót olyan erővel csapták be, hogy a karácsonyi koszorú leesett róla, és begurult a lépcsőt körülvevő sövény közé. Nem tudom, hány percig néztem üveges tekintettel a házat. A szobám ablakában kihunyt a fény, és körülöttem minden elcsöndesedett. Néhány kutya ugatását ugyan hallani lehetett, de ember és autó már nem járt errefelé ilyen későn. Megborzongtam a téli hidegben, hiszen csak egy vékony melegítő volt rajtam, amiben otthon tanulni szoktam. A kertváros, ahol laktunk, szokatlanul kihaltnak tűnt, pedig fogadni mernék, hogy a szomszédok pletykára éhesen hallgatóznak. Mintha ördögöt festettem volna a falra, az egyik kertünkre néző ablakban egy egész családot véltem felismerni. A stílusomhoz nem méltóan a középső ujjammal jutalmaztam a kíváncsiságukat, mire azonnal eltűntek. Emberek, szánalmas... Vettem egy mély levegőt, mire párafelhő szállt ki a számon. Kiskoromban mindig eljátszottam, hogy cigizek. A barátnőimmel órákig el tudtunk lenni egy szál ropival. Mi lesz velem? Hová menjek? Egyáltalán érdemes bárhová is? Emily biztosan befogadna egy időre, ahogy Jake is. A történtek után viszont még annyira sem volt kedvem élni, mint azelőtt. Az életem 17 éve szívással és tűréssel telt. Ha visszagondolok, szinte nincsenek is boldog emlékeim. Akkor meg minek töröm magam? Semmi kedvem vigyázni egy idegenre, hogy neki tökéletes élete lehessen. Hol volt eddig az én őrangyalom?! Miért nem mentett meg soha, amikor szükségem lett volna rá? Marha jól esett volna a támogatás, amikor el voltam keseredve. Hát persze, én még a saját angyalomat sem érdekeltem. Hisz mi értelmem van? Semmi jót nem tettem a világért és Istenért. A naaaaagy világ teremtője is bekaphatja. Ez lenne a csodálatos Föld? Az emberek nap mint nap ölik egymást, a társadalom nagy része pedig éhezik és szomjazik. Ha létezik is, biztos vagyok benne, hogy seggfej. Én sosem hagynám, hogy ártatlanok szenvedjenek. Mit vétett a kisgyerek, akit megölnek? Talán azt, hogy megszületett? Én is ezt a hibát követtem el?

Miközben a gondolataim össze-vissza kalandoztak a fejemben, a lábam automatikusan New York felé vitt. A város fényei bevilágították az éjszakai eget, így a csillagok nem látszódhattak. Dühös lettem. Igazából mindenre. Az utca túloldalán a kukában turkáló hajléktalanra, az egyik kertben vadászó macskára, a földön heverő sörös dobozra, a fekete Volkswagen-re, ami egy ház kocsifelhajtóján állt. A Föld csak Isten szimulációs játéka, mint nekünk a Sims. Röhögve falaz körbe, vagy dob bele a medencébe és törli ki a létrát. Nem fogom szolgálni őt, soha.

Aztán a dühöm hirtelen átváltott boldogsággá. Nem emlékszem, hogy jutottam fel a Brooklynba vezető híd korlátjára, de kellemes érzés volt, ahogy a jeges szél összeborzolja a hajam. Taxik suhantak el a hátam mögött, de egyik sem állt meg. Miért is tennék? Nem jelentek nekik semmit. Csak egy újabb őrült vagyok, akiről majd a holnap reggeli újságban olvasnak, és neheztelően ingatják a fejüket a kávéjuk mellett. "Hogy tudott egy fiatal, egészséges lány ilyet tenni magával? Miért nem fordult inkább segítségért? Hol vannak ilyenkor a szülei és a barátai?". Nyomorékok, egész életemben segítségért kiáltoztam, de nem hallottátok meg. Ki akar most megállítani?

Az alattam kavargó sötét vizet bámultam, ami hívogatóan örvénylett. A kezeimmel elengedtem a híd egyik tartóoszlopát, és egy utolsó pillantást vetettem a városra. Sok ember pár száz méterre most, szexel, piál, tévézik vagy épp táncol.

-Hát ez az én utolsó táncom. - kiáltottam nevetve, majd ugrottam....

-Az újoncokat mindig megviseli a hír. - nevetett valaki a fülembe, mire kinyitottam a szemeim. Egy markáns női arcot pillantottam meg, akinek szemeit indokolatlanul napszemüveg takarta. A gyomrom kavarogni kezdett, de nem volt bennem semmi, amit kihányhattam volna. A kezeim nedves fűbe markoltak bele, amit nem tudtam hová tenni. Ez lenne a Mennyország vagy épp a Pokol? Kedvesebb fogadtatásra számítana az ember.
-Na nekem nincs erre időm. - mélyedt a karomba néhány köröm, és a nő felhúzott a földről. Mérgesen felszisszentem a fájdalomtól, de csak egy újabb gúnyos nevetést kaptam cserébe.

-Azt hiszed, ilyen könnyű véget vetni az életednek? Ha így volna, nem lennének őrangyalok, drágám. Nem szándékozom még egyszer kirángatni téged a folyóból, úgyhogy munkára. Velem ne akarj ujjat húzni, kislány. - ragadta meg az állam, hogy ránézzek. Ujjai hidegek és kemények voltak, amitől eszembe jutott, mennyire fázom. A ruhám teljesen átázott, a hajamból pedig hínárok lógtak ki. Tehát nem sikerült?
-Semmi köze hozzá, hogy mit teszek! - vetettem oda pökhendin, mire végigkarmolta az arcom. Kedves...

-Tűnj dolgozni, kis varangy! - ordította, majd köddé vált.