Mindennapok terhe

Unottan doboltam az ujjaimmal a hűvös fémkorláton, míg szerda délután a pszichológusra vártam. Megszokott programom volt, hogy hetente kétszer iskola után itt töltöm el az időm. Őszintén szólva nagyon utáltam ide járni. Sosem volt rendes buszom, ezért mindig komoran járkáltam fel-alá az épületben, elütve azt a fölös fél órát. Az orvosom a belváros egy eldugott kis sarkában rendelt, ami egykoron plázának épült, de az emberek valahogy mégsem vették birtokokba. Az üres kirakatok és a kiadó irodák valahogy még inkább elrontották a már amúgy is borzalmas kedvem. Egyszerűen csak otthon akartam lenni a szobámban, egymás után olvasni ki a könyveket, sírni egész nap és tépni a hajam. Semmi értelmét nem láttam felkelni reggel, hiszen minden egyes nap egyformán kibírhatatlan volt. Egy ideje már óránként rám jött egy-egy rosszullét, úgyhogy a suli nagy részét valamelyik mosdóban töltöttem a földön, összekuporodva és hisztérikusan bőgve.
Az ajtó kinyílt, és egy kisírt szemű nő lépett ki rajta, mögötte az orvosommal. Halkan felsóhajtottam, mert utáltam a gondolatot, hogy egy óra múlva valószínűleg én is így fogok kinézni. Ilyenkor egy kicsit meginogtam abban a tervemben, hogy egy év múlva pszichológiát jelölök be az egyetemen. Igaz, mindenki le akart róla beszélni, mert elég ironikus, hogy egy lelki beteg ember tanácsokat akar okozni ugyan ilyen személyeknek. Ettől függetlenül valahogy mindenképp szeretnék a jövőben segíteni azokon, akik szintén pánikbetegséggel küzdenek.
Két órával később már az apró szobámban feküdtem az ágyamon, és a 10. szülinapomra kapott macimat szorongattam. Hiába lettem már nagykorú, nem tudok a kedvenc plüssöm nélkül aludni. Mostanában már csak ez az egyetlen biztos pont az életemben. Minden mást elvesztettem. Bár egyáltalán nem vagyok vallásos, könyörögtem Istennek, hogy adjon egy kis boldogságot az életembe. Vagy legalább magabiztosságot. Világ életemben gyűlöltem a testem, amihez az is hozzájárult, hogy alacsony, vékony, szemüveges kislányként állandóan a szivatások célpontja voltam. Máig csupán egyetlen dolog változott: már nem vagyok vékony. Az evési szokásaim a hangulatommal folyamatosan változtak. Volt, hogy annyira telezabáltam magam, hogy egész nap a wc csészét ölelgettem, valamikor pedig egy hónapig alig ettem és fogytam egy csomót. Az arcom a betegségemre kapott gyógyszereimtől valami brutális tüneteket produkált, a hajam pedig szinte csomókban hullott. Hát valljuk be, nem én voltam a pasik álomnője. A külsőm volt a legutolsó, amivel depressziósan törődtem, bár ettől függetlenül hisztérikusan akartam magam mellé valakit, hogy felváltsa a macim helyét. Nem normális, hogy ennyire antiszociális lettem, de képtelen vagyok élőben ismerkedni. Ha valaki megtetszik, vagy nem tudok vele értelmesen beszélgetni, vagy én vagyok annyira brutálisan ronda, hogy a kiszemeltem fejvesztve elrohan. A társkeresőkben pedig megingott a bizalmam. Oké, nem azok tehetnek róla, hogy egy seggfejt fogtam ki magamnak, de nem állt szándékomban újra lesüllyedni az otthon ülő, klimaxos, trampli nőkhöz, akik általában itt fognak maguknak új pénztárcát.