Könnyek

Az ujjaim mélyen beleszántanak a fűbe. Fel kéne állnom, hiszen egyre jobban esik az eső. Valamiért mégis megnyugtató, ahogy a víz végigfolyik a bőrömön. Szeretem a nyári záporokat. Az élet könnyei ezek az apró, hideg cseppek. Becsukom a szemem, és csak a hangokra figyelek. A távolból halk morajlás hallatszik, keveredve a leveleken koppanó esőcseppek ritmusával. A természet a legtökéletesebben megkomponált darabot szolgáltatja most nekem. Semmi sem bontja meg ezt a harmóniát, mert semminek sincs hatalma fölötte. Ez az utolsó dolog a világban, ami még az ember fölött áll. Egyszer egy hegymászó nyilatkozta, hogy azért választotta ezt az életet, mert a természet az egyetlen hely, ahol te vagy. Csak te. Egyedül kell megküzdened az erejével.

A morajlás most már egyre közelebbről hallható. A fejemet hirtelen megrohamozzák az emlékképek. Egy törött fémdarabot tartok a remegő kezemben. A tenyerem izzadt, az erek pedig kidagadnak a bőrömön. El vagyok keseredve és meg akarok halni, valami mégis visszatart. A tetteimmel sosem szándékoztam megbántani másokat. Magam elé képzeltem, ahogy a szüleim megpillantják a vérbe fagyott hullámat, ami elborzasztott. A penge mégis automatikusan végigcsúszott a bőrömön, véres vágásokat hagyva maga után. Mazochista lennék? A fájdalom legalább eltereli a figyelmem azokról a dolgokról, amik emésztenek. Sosem értettem, mivel érdemeltem ki ezt a szenvedést. Persze nem vagyok tökéletes, de mindig igyekeztem helyesen cselekedni. A miértekre azonban nem találtam választ.

Hiába volt csukva a szemem, egy villám bevilágította a látóteremet. Számolni kezdtem. Egy, kettő, három, négy... A dörgés belehasított az eső adta nyugalomba. A vihar már itt van.

Egy marék nyugtató volt ezúttal a kezemben. Nem sokkal több, mint amit amúgy is szednem kellett. Kirázott a hideg a látványtól. 18 évesen nem lenne szabad ennyi gyógyszert szednem. Mi lesz így velem öreg koromban? Bár nem akartam megöregedni. Egy nappal sem akartam tovább itt lenni. Nem bírom! Fel akarom adni, pedig eddig keményen harcoltam. De mi értelme volt, ha semmi sem változott? Vettem egy mély levegőt, majd bevettem az összeset és bebújtam az ágyamba. Pár hónapja olvastam a Veronika meg akar halni című könyvet. Állítólag nem fogok egyszerűen elaludni. Veronika is rosszul lett, mielőtt elsötétült volna előtte minden. Ő sem gondolta, hogy így fogja végezni az élete. Ahogyan én sem. Mindig gyengének tartottam azokat, akik megpróbáltak az öngyilkosságba menekülni. Igen, gyenge vagyok és buta.

Villámok cikáztak az égen, nappali világosságot vetve ezzel a környékre. Az esőcseppek szilánkokként csapódtak nekem, úgy éreztem, mintha felsértenék a bőrömet. Nem szeretem a fájdalmat, mégsem akartam elmenni innen. Még több emlék rajzolódott ki előttem, de nem igazán fókuszáltam rájuk. Helyette elvarázsolva néztem a viharban fürdő tájat. A dörgés fokozatosan halkulni kezdett, az eső sem esett már annyira. A lelkemre nyugalom telepedett, és évek óta először újból elmosolyodtam. Mintha elzártak volna a lelkemben egy csapot, ami eddig öntötte magából a negatívumot. Nevetni támadt kedvem. Ki kell nevetnem magamból a rossz emlékeket.

A felhők elvonultak, az ég pedig újra vakítóan kék lett. A madarak újra énekelni kezdtek, és az erdő zajai is fokozatosan visszakúsztak a természetbe. A hajamból és a ruhámból csöpögött a víz. Kiskoromban elhatároztam, hogy egyszer mindenképp meg akarok ázni, úgy igazán. Nem azért, mert lekésem a buszt, hanem mert én döntök így. Libabőrös lettem a hidegtől, mégis maradtam.

Egy kéz érintette meg a vállam, ami újból mosolyt csalt az arcomra. Nem éreztem magam még olyan könnyűnek, mint abban a pillanatban. Már nem fáztam. Épp ellenkezőleg, melegség járta át az egész testem. Nem tudtam abbahagyni a mosolygást.

Messze, a dombok fölött egy szivárvány íve kezdett kirajzolódni. Megfogtam a vállamon pihenő kezet, mire Ő leült mellém. A fejem a mellkasára hajtottam, de nem szóltam semmit. Nem volt szükségem szavakra. A természet elmondott helyettem mindent.